A kérdést megválaszolta Fodor Sándor

A kérdés

Tisztelt Pszichológus Szakember! Problémám a következő. Harmincnégy éves, egyedülálló nő vagyok, túl elég sok párkapcsolaton. Az elmúlt években az egész életemet uraló, egyetlen nagy vágyam lett, hogy anyává válhassak, de sajnos, nem találom az Igazit, akivel együtt nevelhetnénk a közös csemeténket. Elkeseredésemben már alternatív módszereken is gondolkodtam (pl. örökbe fogadás), mert úgy érzem, nem lehetek boldog gyermektelenül. Így kettős veszteséget élek meg, mert nemcsak megfelelő társat nem találok hosszú távra, hanem családot sem alapíthatok. A biológiai órám pedig egyre csak ketyeg. Erre az élethelyzetre annyira "rápörögtem", hogy gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy ne járna az eszemben (sőt, ne rágódnék rajta). Párkapcsolataim sosem voltak igazán hosszú távúak (a leghosszabb három évig tartott), és általában én voltam az, aki megszakította (kivéve az első és leghosszabb kapcsolatomat, az első nagy szerelmemet). A problémák különfélék voltak: volt, aki nem adott elég szabadságot, mással szexuális problémáink voltak (ő nem volt hajlandó segítséget kérni, hiába biztosítottam a támogatásomról), de olyan is volt, akivel egyszerűen nem voltunk egy hullámhosszon lelki-szellemi vonatkozásban. A legutóbbi kapcsolatom három hete ért véget. Egy kétéves barátsággal kezdődött, nagyon közel kerültünk egymáshoz, mindent megbeszéltünk (a lelki, sőt a szerelmi életünket is), rengeteg személyes és internetes beszélgetés van a hátunk mögött, sok közös program, elválaszthatatlanok voltunk. Igaz, hogy ezt a barátságot nagyon sok vita, veszekedés tarkította, de azután mindig jött a kibékülés, és annak öröme, hogy újra ott vagyunk egymásnak, egy időre csak még inkább megerősítette, megedzette a barátságunkat. Én egy kicsit többet éreztem iránta mindig is (ezt már utólag belátom), de sikeresen elfojtottam magamban az érzést (elmondása szerint ő ezt sosem vette észre). Egy sokadik nagy veszekedést követően, a békülés fázisában bevallottam, mit érzek, és párkapcsolatba kezdtünk. A kapcsolat rövid volt és viharos, majd ő véget vetett neki. Ő külföldre készül, hároméves szerződést írt alá, és hamarosan elutazik - úgy terveztük, hogy rövidesen én is követem. A szakítás oka elmondása szerint az volt, hogy én féltem, és nem bíztam benne eléggé. Valóban féltem, miután én eléggé ragaszkodó típus vagyok, így korábban nem tudtam volna elképzelni az életem külföldön - és nélküle nem is mentem volna. Való igaz, hogy kissé sokat hangoztattam az aggályaimat, de nem benne nem bíztam, hanem magamban. Én azt éltem meg rosszul, hogy a félelmeimre haraggal, dühkitöréssel (és végül szakítással) reagált, pedig én úgy gondolom, hogy ha szeretünk valakit, akkor inkább megvigasztaljuk, ha úgy érezzük, hogy szorong valami miatt. Azt is mondta, hogy ha magamat nem szeretem eléggé, más sem fog szeretni. Tény, hogy nagyon kevés önbizalommal rendelkeztem mindig is, és most ez a szakítás azt a keveset is ízzé-porrá törte. Talán az első kapcsolatomat, illetve szakításomat leszámítva, egyik sem volt rám ilyen hatással. Azóta nem találom a helyem, folyamatosan szorító érzést érzek a mellkasomban, sőt ma volt egy "érdekes", zsibbadásos, elgyengüléses, szédüléses rosszullétem is. Nincs kedvem semmihez, nincs semmi erőm és energiám, pedig dolgozom, és mellette több dolgot tanulok egyszerre. Egyszerűen nem bírok koncentrálni a teendőimre, sőt igazából semmire, egyfolytában ő jár az eszemben. Ami tőlem szokatlan, hogy úgy össze vagyok törve, hogy másik kapcsolatot sem keresek, pedig ilyenkor (dacára a sokkal kisebb érzelmi veszteségnek) mindig azzal gyógyítottam magam, hogy a szakítás után szinte azonnal ismerkedni kezdtem. További probléma, hogy a barátságunk is veszélyben forog, mert ha lehet, akkor még többet veszekszünk azóta. Eleinte én zárkóztam el a barátságunk folytatása elől, majd pedig ő kért szünetet, de azután (lehet, hogy túl korán?) mégis a barátságunk folytatása mellett döntöttünk. Igazából azt reméltem, hogy minden nappal egyre könnyebb lesz, de semmiféle javuló tendenciát nem érzek, egyik nap rossz, a másik még rosszabb, ez változó, de csak a rossznak vannak fokozatai. A barátaimat is elhanyagolom, kerülöm az embereket (kifejezetten idegesítenek, ami azért is rossz, mert a munkahelyemen rengeteg ember dolgozik, illetve fordul meg). A hozzám egyébként közelállók problémáira sem vagyok fogékony, annyira beszűkültem a sajátommal való foglalkozásra. Néhai édesapám depressziós volt, és mivel tudom, hogy ez a betegség nagy arányban öröklődhet, arra is gondoltam, ezt megelőzendő személyesen is fel kellene keresnem egy szakembert. Ami igazából megijesztett, hogy egyik chatelésünk alkalmával, amikor megláttam őt a kamerában, szó szerint testi agresszióra éreztem késztetést, és ettől nagyon megrémültem, mert alapvetően nem vagyok ilyen ember, a gondolata is távol áll tőlem az ilyesminek, és nem is engedhetem meg magamnak ezt nemcsak magánemberként, de a munkám miatt sem (emberekkel foglalkozom). Ma minden kapcsolatot újra megszakítottunk egymással, telefonált, és elköszöntünk. Nagyon szeretném a barátságát visszakapni (ha többet már nem is lehet, mert ezt azért nekem is be kell látnom), ő volt a legfontosabb ember az életemben, egyszerre barát, testvér és kedves. Fogalmam sincs, hogy hogyan juthatnék ki ebből a gödörből. Megtisztelő figyelmét és szíves válaszát előre is köszönöm! Üdvözlettel: Angéla