A kérdés
Kedves DRAHOS JUDIT! Nagyon szépen köszönöm válaszát. Most már kezd kirajzolódni a probléma forrása, kezdem összerakni a puzzle darabjait. Rájöttem, hogy a legnagyobb probléma nem a párkapcsolatommal van, hanem magával az összeköltözéssel és ezáltal az új helyzettel. Az tény, hogy nagyon nehéz volt eljönnöm otthonról, édesanyám 6 éves koromtól egyedül nevelt, és én laktam a legtovább vele, ebből adódóan nagyon erős kötelék alakult ki közöttünk. Nagyon nehéz volt az elválás és az új helyre költözés. Ezt még tetőzte az állandó egyedüllét, mind a munkahelyemen, mind itthon. Aztán amikor már a párommal együttlét is mindig veszekedésbe torkollott, végleg betelt a pohár. Azon a bizonyos estén billenhettem ki a lelki egyensúlyomból. Ön rávilágított arra, hogy valóban egy normatív krízisben szenvedhetek, mivel tapasztalom a tüneteket magamon. Az agyam erre a helyzetre úgy reagál, hogy menekülni akarok innen, ebből a lakásból és úgy gondolja,csak úgy érheti el, ha szakítok a párommal és úgymond őt hibáztatom mindenért. Ebből adódhat az érzés, miszerint "szakítottunk,vagy fogunk". Holott ez a fajta felfogás nem megoldás. A probléma maga még mindig ott van. A párom már a legelejétől mondja, valahogy úgy érzi, mióta ideköltöztünk, nem vagyok elég vidám, mintha nem szeretnék vele lakni. A kérdésem tehát annyi lenne még Önhöz, hogy hogyan tudnám újra a lelki békémet megtalálni, lehetőleg orvosi segítség nélkül. Talán kezdjem el kicsit csinosítgatni a lakást, hátha azáltal kicsit magaménak érezném? Vagy próbáljam meg még jobban lefoglalni magam és gyűrjem le a magányérzetemet? (Jelenleg is nagyon ilyen érzésem van, egyedül vagyok és nagyon rossz.) Ön miként látja ezt? Válaszát előre is köszönöm.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Mona! Örömmel olvasom, hogy számos önismereti felismerés dolgozik Önben. :-) Ez mindenképpen hasznos fejlemény. Azt gondolom, hogy ez a felület itt nem arra hivatott hogy részletekbe menően reagáljam le a személyes felismeréseit, ahogy előző válaszomban is írtam, ezek talán kicsit "intimebb" közeget igényelnek, a konkrétumok szintjén. De természetesen néhány gondolatot ébresztett bennem, amit megosztanék itt is, mégpedig a megoldásra vonatkozó felvetései közül. Az hogy a párja észleli és kommunikálja Ön felé, hogy nem látja boldognak, jó alap arra, hogy közösen találják meg a mindkettőjük számára kielégítő utat. Ennek természetesen részét képezheti az is, hogy magát a fizikai környezetet teszi lélektanilag is "otthonosabbá", egy olyan hellyé, ahová szívesen megy haza, és ahol akár még egyedül is szívesen van. A környezetpszichológia napjainkban egyre nagyobb teret hódító irányzat, és egyértelműen bizonyítja, hogy a fizikai környezetünk hatással van a pszichés, sőt fizikai jól-létünkre egyaránt. Így ez egy jó eszköz lehet a kezdeti beavatkozásra. Ám azt is gondolom, hogy önmagában ez csak "felületi kezelés", és nem feltétlenül spórolható meg a lelki "lakásfelújítás" sem. A kettő egymással párhuzamosan kellene hogy történjen. Az "orvosi segítség nélküli" lelki béke megtalálásával kapcsolatos félelmét értem, ám kicsit igyekeznék árnyalni is azt. Egyrészt mi pszichológusok nem vagyunk orvosok, és az önismereti célból indított pszichológiai tanácsadás vagy terápia semmiképp nem orvosi személetben/környezetben történik. Örömmel veszem ha érez annyi lelkesedést és belső erőt magában, ami ennek az életszakaszváltáshoz kapcsolódó krízisnek a kielégítő megoldását jelenti. Kívánok ehhez sok sikert! (és ha mégis úgy érezné, hogy egy szakember kíséretét igénylené ebben a belső munkában, várom szeretettel) :-) Üdvözlettel Drahos Judit