A kérdés
Kedves Doktor Úr/Doktor Nő! Nekem az utóbbi hetekben a párkapcsolatommal kapcsolatban lenne problémám. A párommal nem régen költöztünk össze, viszont pontosan azóta a munkájából kifolyólag sajnos sokszor ellentétesen dolgozunk. Én állandóan délelőttre járok, ő pedig folyton délutános, még hétvégén is. Ebből kifolyólag nagyon sokat vagyok egyedül én is. Otthon megszoktam, hogy zajlik körülöttem az élet, mindig jönnek-mennek az emberek, viszont most... A munkahelyem is olyan, hogy van, egész nap egyedül vagyok, a kutya nem szól hozzám. A párommal amikor együtt vagyunk is mindig összevitatkozunk valamin, teljesen apró dolgokon. A legutóbbi alkalommal én már hajlandóságot sem éreztem arra, hogy kibéküljünk és mintha valami megszakadt volna bennem. Azóta olyan borúsan látom a kapcsolatunkat, folyton az az érzés kerít a hatalmába, hogy mintha az eszem azt mondaná, hogy szakítsak vele, viszont a szívem ezt nem akarja. Nagyon szeretem és tényleg nem akarom őt elveszíteni. Vannak hibái, mégis nem rossz ember. Amikor vele vagyok, jól érzem magamat, nevetek,viccelődünk, bár a háttérben ott van ez a nyomasztó érzés, ami elkeserít (Vajon tényleg vége lenne a kapcsolatunknak?). Aztán amikor elválunk, elmegy dolgozni, mintha elvágtak volna valamit bennem, újra jön a rossz kedv, a sírás, a depresszióra utaló jelek. Ha a régi emlékekre gondolok, olyan érzés kap el, mintha szakítottunk volna és már soha nem élnénk át hasonló emlékeket. Viszont egy másik tény, hogy jó vele, szeretem és a szex is jó köztünk. Ugyanannyira kívánom, mint az említett veszekedés előtt. Össze vagyok zavarodva, nem tudom hogy mit gondoljak, mitől vannak nyomasztó érzéseim. Vajon tényleg szakítani szeretnék tudat alatt, mert valami már nem olyan? Vagy csak az állandó egyedüllét és a szórakozás hiánya miatt fordultam be ennyire, amiért szintén tudat alatt a páromat hibáztatom? Aztán kaptam erre a bejegyzésemtől választ egy kollégájuktól, miszerint adjak időt, hogy megszokjuk egymás életritmusát és tudjam be tulajdonképpen annak, hogy ez a sok változás miatt lehet, aminek alkalmazkodásához több idő kell. Anyukámmal való beszélgetések is derülátóbbá tettek, így a fent nevezett érzés elmúlt... egy időre legalábbis. Szerveztünk közös programot a párommal, elég sűrű volt az elmúlt hét. Viszont egy pár napja újra előjött a rosszkedv, akármire nézek, mindenről ő jut az eszembe, és jön ez az érzés, mint amikor szakít az ember, és soha nem éli át a párjával ezt. Ha a jövőnkre gondolok, egyszerűen nem tudok előre tervezni. Régen mindig mindent meg tudtam tervezni, tudtam mindennek örülni, de most egyszerűen nem tudom neki megmondani, hogy mi lesz velünk a jövőben, mit akarok én kettőnktől. És ez az érzés már kezd felemészteni. Gondoltam arra, hogy mivel sok köztem a beteg ember, sajnos a családomban is előjött a rák, és a hétvégén is sok ilyennel szembesültem, nem-e amiatt van ez az érzés. Félek hogy elveszítem őt, és így védekezek, hogy elutasítom magamtól. Nem tudok megbirkózni a halál gondolatával. Keressek fel egy szakembert ezzel kapcsolatban? Kérem segítsenek választ találni problémámra.Köszönöm.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Mona! Nem kerestem vissza az előző kérdés/válasz kört, de maximálisan egyetértek a kollégámmal, aki türelemre intette az új életszakaszhoz való alkalmazkodás tekintetében. Az életnek vannak olyan időszakai, amikor az új életszakaszban még nem alakultak ki az új szokások, új megküzdési módok, viszont a megváltozott helyzet miatt az addigi működésmód már nem mindig működik. Ezt hívja a szakirodalom normatív krízisállapotnak. Ez egy érzékeny periódus, amiből többfelé lehet billenni. Egy idő után viszont be kell állnia egy új egyensúlynak, kérdés persze hogy az mennyire jól működik. Úgy tűnt a sorait olvasva, hogy volt is egy ilyen új egyensúlyi állapot, ahol lehetett derűlátóbbnak lenni, közös programokat szervezni, kicsit intenzívebben átélni az új élet pozitív oldalát is, és megbirkózni a nehézségekkel. Azzal kapcsolatban kevés az információm, hogy mi lehet vajon az oka ennek az "olyan mintha szakítottunk volna, pedig nem" érzésnek. Az emögött húzódó kétségek, és ambivalencia (egyszerre pozitív és negatív érzelem átélése ugyanazzal a dologgal kapcsolatosan) megfejtését véleményem szerint csak egy mélyebb beszélgetés tudná felgöngyölíteni. A mostanában újra kiújult rosszkedv, és depresszív tünetek lehetnek a családi közegben tapasztalt rákos megbetegedésekre adott reakciók is. És egy ilyen súlyos betegséggel való találkozás elő tudja hívni a mindenkiben meglévő "halálszorongást". A halál gondolatával való megbirkózásban is úgy gondolom, hogy valóban segítségére lehet egy szakember. Kívánom, hogy sikerüljön egy jól megdolgozott önismereti úton haladva megfelelő irányt találnia egyrészt a kapcsolata, de elsősorban inkább önmaga számára.