A kérdés
Kedves Hölgyem/Uram! Egy olyan problémával fordulok Önhöz, amely már egy éve foglalkoztat. Budapesten élek, de egy éve megismerkedtem Erdélyben (családi látogatás alkalmával) az unokatestvérem egy barátját egy buli alkalmával. Akkor még nekem volt barátom. Az erdélyi fiú akkor még csak kalandot akart, de nemet mondtam. Azóta a tavalyi évben ősszel is találkoztunk szintén buliban, és ott történt ez-az; bele bonyolódtunk egy internetes chatelésbe, de folyamatosan civódtunk, hogy ha nekem van valakim, akkor mit akarunk egymástól. Hozzá kell tennem, hogy ha én nem kerestem hosszabb ideig, akkor ő keresett meg, ha pedig ő nem jelentkezett, akkor én írtam neki, nem tudtuk békén hagyni egymást. Kb. 2 havonta találkoztunk, decemberben, januárban, februárban, de ezek baráti beszélgetések voltak, és ha buli is volt, akkor is csak búcsúcsók volt köztünk. Aztán márciusban ezt a se vele, se nélküle állapotot meguntam, és megmondtam neki, hogy valami legyen, valamerre lépjünk, mert ez így nem jó. Ő elmondta, hogy nem akarja egy ilyen távkapcsolattal bonyolítani az életét. Engem egy éjszakás kalandnál többre tart, de nem tudná elképzelni, hogy 3-4 hetente találkozzunk egymással. Erre a beszélgetésre pár nappal egy buli után nálam kötöttünk ki és megtörtént, aminek meg kell. Azóta a viták arról, hogy mit akar egyikünk a másiktól lecsökkent, de én csak májusban szakítottam a barátommal (persze az exem nem tud semmit.). Szakításig is voltak viták az erdélyi sráccal, de az után azok is lecsökkentek. Én pedig elkezdtem nagymamámhoz járni sűrjebben, hogy segítsek neki és persze, hogy találkozzak a fiúval. Ebből az lett az elmúlt 2 hónapban, hogy amikor kettesben vagyunk, akkor egyre kedvesebb, figyelmesebb és úgy viselkedik, mint aki akar tőlem valamit. De! Társaságban nem mutatunk semmit. Nem közös megegyezés, de valahogy még én sem vagyok rá kész, hogy egy ilyen komoly kapcsolatba belemenjek és ő sem. Kettesben egyre jobb, egyre jobban ismerjük egymást, de ha elmegyünk bulizni, akkor már megfelelően emelkedett hangulatban odajön, kezdeményez, és úgy táncolunk, mintha egy pár lennénk. Ő azt mondja erre, hogy nem érdekli, hogy mit szólnak a többiek, mert úgy is tud mindenki mindent, hogy nem vagyunk egymásnak közömbösek. Idő közben ott voltam nála, és bemutatott a szüleinek, közben mellettem ült és fogta a kezem. A második alkalommal is, amikor nála jártam, akkor is nagyon-nagyon kedves és figyelmes volt... Csak!! Az unokatestvérem (az ő barátja) nem nézi jó szemmel, hogy nem vagyunk nyíltan is kapcsolatban, és "félti" a híremet, és nekem mondja, mint atyai jó tanácsokat, de olyan hangsúllyal, hogy kellemetlen és félek tőle. Befolyásol, és gyámoltalan és önbizalom hiányos, stresszes leszek, ha a fiú is és az unokatestvérem is a társaságban van. Aztán ott vannak az egyéb gondok, hogy frusztrált vagyok, mert nem dolgozom és nincs állandó elfoglaltságom; nagybátyám nagymamámmal él és nem tetszik neki, hogy én is itt vagyok és belém köt mindenbe, de nem nekem mondja, hanem nagymamámnak és ezzel minden napos a frusztrált hangulat. És a barátnőim, akikkel eljárok erre-arra, ők is olyan tanácsokat adnak ebben a kapcsolati dologban, ami miatt tegnap este lehet, hogy zátonyra futott, ami jó úton haladt szép lassan. A konkrét problémám az, és ezért is írtam, mert nem tudom,hogy mit csináljak. Péntek reggel jöttem el a sráctól, haza hozott. Minden jó volt. Szombaton keresett is, hogy vagyok... Estére olyan kedvem lett a családi gondok miatt, hogy el kellett mennem itthonról. Pénzt kellett volna váltanom, és megkérdeztem a fiút, hogy hol lehet. Ő erősködött, hogy ő ad, ne váltsak, majd visszaadom, eljön értem és stb... Így is lett, csak közben találkoztunk a barátnőmmel. Mivel tanácstalanok voltunk, hogy hova menjünk, felajánlotta, hogy tartsunk velük. Örültem is, nem is... Egész este törekedtem arra, hogy a barátnőmmel legyek, vele ne foglalkozzak, mert nem akartam, hogy tolakodónak érezzen. Az egyik szórakozóhelyről átmentünk a másikra, ami nagy területű. Ott a pultnál álláskor ő hamarabb kapott italt és elkezdett beszélgetni egy női ismerősével, akit nem ismertem, ezért nem mentem oda. Elmentem a többiekhez és én is találkoztam több ismerőssel, majd elmentünk táncolni. Fél óra múlva megyünk mosdóba, és látom, hogy a fiú áll egyedül és nézelődik. Mire odaérünk, az egyik barátja csatlakozott hozzá. Együtt mentünk a mosdó után a társasághoz. Ő az egyik ismerős lánnyal (közös ismerős a lány párja) beszélgetett vagy egy órát. Utána csatlakozik a táncolókhoz, ott táncol mellettem, de nem kér fel. Én sem néztem rá. Aztán egy adott pillanatban odajött, de közbe jött, hogy az egyik lány elvesztette a telefonját, így nem tudtam rá figyelni. Utána még egy halovány próbálkozása volt, de akkor már makacsságból nem akartam én kezdeményezni, mert mindenkivel beszélgetett, csak velem nem. Ezen felpaprikáztam magam. Ő és a barátja haza mentek, kérdezte, hogy megyek-e velük, de maradtam még, mert a többi csaj akart még maradni. 10 perc múlva indultunk mi is haza, amire a ház elé értünk, felhívott, hogy hogy vagyok és hazaértem-e és van-e valami problémám... Eléggé érzékeny és kötekedő és bonyolító hangulatban volt már a fogyasztása miatt (nem rendszeres). Mondtam, hogy nincs baj, és megkérdeztem, hogy miért kérdezte... és bele bonyolódtunk egy vitába, ami egy órát tartott. Arrogáns is volt kissé, de nem ismerte fel. Elmondta, hogy miért nem mentem velük haza, minek kellett maradni még 10 percet, és hogy ő ezt nem szereti, mert a biztonságom fontos... de ő ezzel ezentúl nem törődik akkor. Elmondta, hogy azért nem jött oda hozzám, mert együtt mentünk társasággal, és miután mi eltűntünk és ő keresett és utána egy körben táncoltunk, nem érezte szükségét, hogy oda jöjjön külön. Mondtam neki, hogy úgy éreztem, mintha került volna (pedig nem gondoltam bele, de én kerültem). Megkérdeztem, hogy ha kettesben ennyire jól elvagyunk, akkor azok után legalább beszélgetni oda jöhetett volna - erre ő azt felelte, hogy az hogy kettesben mi van, annak semmi köze a társasághoz és "neki én szerintem mellettem kellene-e lennie végig és fognia a kezem társaságban vagy hogy gondolom?" - természetesen nem így gondolom... csak amikor már két oldalról kapom azt, hogy egy lány neve és híre fontos és ez nem normális, hogy mindenki tud mindent és mégsem vagyok felvállalva vagy nem vállaljuk fel egymást... Befolyásolható vagyok és bestresszelek és meg akarok felelni a normáknak. Ha mindez Budapesten lenne, akkor nem érdekelne, mert ott ezt nem nézi senki, de ez a város egy kis város (100 ezer fős) de majdnem mindenki ismer mindenkit. És volt egy félreértés is az egy órás hajnali beszélgetés során, amikor én azt értettem, hogy azt motyogta, hogy "mit törődök én vele?!" - mintha magától kérdezte volna ezt. Én ezt neki elmondtam és felkapta a vizet, és azt mondta, hogy én hogy gondolhatok ilyet, hogy érthetek ilyet, mert ő nem mondana nekem soha ilyet és nem ezt mondta. És erre mondtam én azt, hogy azért kérdeztem vissza, mert nem hittem el, hogy ilyet mond... De végül is az egész civakodást és veszekedést ez a kis félreértés indította... De rá kellett jönnöm, hogy megbánthattam a távolság tartásommal és az érdektelen viselkedésemmel azok után, hogy jót akar, felment a pénzváltás alól, ad pénzt, a barátnőmet és engem elhív oda, ahova ők mennek és én nem kezdeményezek beszélgetést, nem fordulok felé, nem nézek rá és nem is mosolygok rá, nem megyek vele haza, pedig felelősnek érzi magát értem... Sértődött és csalódott hangja volt, arrogáns is volt, mint aki védekezik és támad egyszerre. Nagyon azt érzem, hogy szeretne ő tőlem sok mindent, csak kell neki idő, de ezzel a viselkedésemmel gátolom, zavarom és nem érti és támad... Tanácsot szeretnék kérni, hogy mit tegyek ebben a szituációban? Kérjek tőle bocsánatot, és mondjam el neki őszintén, hogy nem akartam, hogy úgy tűnjön, hogy "futok utána", és hogy ő nyugodtan legyen a barátaival? Vagy épp nem akarattal hagytam egyedül, hanem mert beszélgetett a szórakozóhelyen? És ott is csak azért voltam távolságtartó, hogy ne érezze, hogy le akarom kötni? (Bizonyítani akartam, hogy elvagyok a barátaimmal és magabiztos vagyok nélküle is...) Ő lassú víz, amely biztosan mossa a partot, ha a part is "kitart" nyugodtan és szikla szilárdan. Szeretném kizárni a külső véleményeket és csak magamra hallgatni és nem hallgatni másokra, mert amikor sikerül így cselekedjek, akkor semmi probléma nincs kettőnk között, mert erősnek érez és függetlennek és elfogadónak. Egyik dolog, hogy engem nagyon úgy neveltek, hogy mindenen "paráztam", stresszeltem, idegeskedtem, mert mindig érdekelt mások véleménye és a megfelelési kényszer... Ezt hogyan tudnám leküzdeni? Mi az az erkölcsi norma, ami a "jó híremet" megőrzi és a rokonok békén hagynak, de mégsem kell folyamatosan rosszul érezzem magam és másoknak megfeleltessem magam, hanem önfeledten élvezhetem a pillanatokat? Igazán nagyon kavarodott vagyok ezzel a szituációval kapcsolatban, hogy mennyire akartam bizonyítani zavaromban a függetlenségem, amikor ő pedig a felelősséget felvállalta és végre lehet, hogy működhettünk volna párként nyilvánosan is. Úgy érzem, hogy nagyon elrontottam valamit és ami eddig volt, talán elveszett a bizalmával (ami nagyon vékony jég a kapcsolatunkat tekintve). Még nem keresett hajnal óta, de mindenképp kell találkozzunk holnap vagy holnap után. Kérjek tőle bocsánatot? Mit mondjak neki, hogy ne érezze magát úgy, mint akinek be akarják kötni a fejét, de nyerjem vissza a bizalmát? És hogyan kellene viselkedjem, hogy elnyerjem a tetszését és bizalmát, bátorságát arra, hogy szépen lassan felvállaljuk egymást? - Nekem is nehéz, mert félek egy ilyen kapcsolattól, és félek, hogy sok lenne kettőnk között a félreértés, mert mindketten védekezés képen támadunk... Szeretném nagyon jobban megismerni, mert már nem csak fizikailag érdekel és én sem őt, ennyit tudok. Itt kellene jönnie a női megérzéseknek és a taktikának, de tanácstalan vagyok! Kérem, hogy segítsen nekem tanáccsal vagy meglátásainak megosztásával! Előre is köszönöm válaszát! Üdvözlettel!A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Tünde! Köszönöm, hogy írt, és örülök, hogy elgondolkodott a helyzeten. Remélem, hogy még a találkozó előtt megkapja a válaszomat. Amikor úgy tűnik, hogy apróságokon borulunk ki, és apróságok miatt kerekednek nagy viták, mindig van egy nagyobb feszültség a háttérben. Érdemes lenne azt a valódi okot, feszültségforrást megtalálni, ami miatt mindkettejük viselkedése bántóan hatott a másikra. Lehetséges, hogy a kapcsolat nem tisztázott volta mindkettejüknél félelmeket okoz, az önbizalmuk meginog, mivel azt gondolják, "nem is annyira kellek a másiknak". Az, hogy nem vállalják fel a kapcsolatot, azt eredményezi, hogy újra meg újra felmerül a megfelelés kérdése, de talán nem csak kifelé, a környezet elvárásai felé, hanem önmaguk felé is: megfelelek-e neki, elég jó vagyok-e, miért nem vállal fel? A legtöbb hölgy számára az ad biztonságot, ha úgy érezheti, hogy ő az első a párja számára, és büszkén megmutatják őt a világnak. Ez jelen esetben nem történt meg, és valószínűsítem, hogy várná ezt a lépést a barátjától, mert így is fogalmaz a levélben "nem vállal fel, nem vállaljuk fel egymást". Az első lépés lenne tisztázni először magában: Ön mit szeretne, kedves Tünde? Mit vár, mitől lenne elégedett, boldog? Valójában nem készült fel egy kapcsolatra? Csak idő kérdése? Vagy ha túl tudna jutni a félelmeken, akkor nagyon is vágyna rá? Ez utóbbi esetben kérem, hogy dolgozzon a félelmein, amelyek a boldogsága útjában állnak! Egyedül, barátnővel, szakember segítségével is lehet, érdemes felderíteni és feldolgozni őket. A környezet felé akkor tudná közvetíteni a fiú álláspontját hűen, ha Ön is így érezné, hogy nem szükséges, hogy párként mutatkozzanak. Sokszor a női távolságtartás felhívás keringőre, és ezt a férfiak is tudják, meg akarják hódítani a nőt. Az Ön barátja inkább egy készséges, a bulin a közelében lévő barátnőre vágyik? Vajon eddig úgy érezte Ön, hogy mindent megtett a kapcsolat érdekében, mégis többet vár a barátja? Kérdés, hogy meddig lehet adni és adni, és vajon érzi-e ennek a viszonzását a másik féltől? Ha már tudja, hogy mire vágyik, akkor a következő lépés kideríteni, őszinte, egyenes kommunikációval, hogy a másik fél mit akar. Lehet, hogy már mindketten felvállalnák a kapcsolatot, csak félnek attól, hogy a másik nem akarná. Sokszor ha nem szabjuk meg a kereteket, akkor a másik él az adott lehetőséggel, ameddig csak lehet. Viszont ha ez hosszútávon leépíti az önbizalmunkat, és szorongást generál, akkor érdemes átgondolni, hogy folytatjuk-e. Végeredményben két lehetőség van: továbbra is elfogadható az Ön számára ez a nem túl szoros, és ezért érzelmi biztonságot kevéssé adó kapcsolatféleség, vagy oda áll a fiú elé, és azt mondja, hogy legyen valódi kapcsolat, mert ez tovább az Ön számára nem tartható. Az utóbbi lehetőségbe természetesen minden választ bele kell kalkulálni. Egy kommunikációs folyamatot indíthat el úgy, ha elmondja, hogy Ön hogy látja, mit érez, és mit várt volna, mit vár a másiktól az adott helyzetben. Ketten voltak ott, és kettőjüknek kell tenni a kapcsolatért, ne csak magától várja ezt! Pl. "Nem akartam én oda menni, mert mindenkivel beszélgettél. Vártam volna, hogy velem beszélgetsz, velem foglalkozol, felkérsz. " Érthető, hogy felpaprikázta magát amiatt, hogy a fiú nem Önnel foglalkozott. Érdekes, hogy máris arra gondol, hogy Ön a hibás: "Mondtam neki, hogy úgy éreztem, mintha került volna (pedig nem gondoltam bele, de én kerültem)". Valószínűleg mindketten ezt tették. "Ő lassú víz, amely biztosan mossa a partot, ha a part is "kitart" nyugodtan és szikla szilárdan." Kérem, ne vegye magára a teljes felelősséget! Mit vár magától, meddig kell kitartania, bizonyítania, türelmesnek lennie? Mi a garancia arra, hogy a víz kimossa a partot? Ha kihívásnak tekinti, amely során bizonyíthat, lehetséges, hogy egyre magasabbra kerül a léc, végül Ön úgy érzi majd, hogy mindent megtett, de Önért nem tették meg, amit várt volna. Fontos lenne még időben kommunikálni, mielőtt elindul a vita. A fiú mondhatja még induláskor, hogy Pl. "vigyázni akarok rád, ezért induljunk együtt", nem pedig utólag, úgy közölve, hogy "így már már nem fogok vigyázni rád". Az Ön szempontjából nem célszerű, ha elhangzik, hogy bizonyítani akarta, hogy magabiztos nélküle is, mert ebből kitűnik, hogy nem magabiztos, és megfelelni akar. Ahogy írja is: "semmi probléma nincs kettőnk között, mert erősnek érez és függetlennek és elfogadónak": Itt a kulcs, ezek szerint a fiú ezt várja magától. Kérdés, hogy egy kapcsolatban mennyire lehet mindig erősnek, függetlennek, elfogadónak mutatni magunkat? Hol van ebben a saját boldogságunk, minket elfogadnak-e, erősségeinkkel és gyengeségeinkkel egyaránt? Hiszen előbb-utóbb előbukkan a kevésbé erős énünk is egy-egy helyzetben. Rokonok, ismerősök felé lehet pl. azt kommunikálni, hogy türelmet, időt kérünk, "ismerkedünk", "meglátjuk, hogy alakul". Ha munkát talál és több teendő szerepel majd a napjaiban, az segíteni fog a félelmeken, és az önbizalmának is jót tesz! Sok sikert kívánok, legyen úgy, ahogy Ön szeretné! Csizmadia Dóra Dalma