A kérdést megválaszolta Balog Melinda

A kérdés

Üdvözlöm Dr. Nő/Úr! Én egy 22 éves lány vagyok és azért fordulok önhöz, mert a környezetem rendre azt érezteti velem, hogy nem vagyok ép mentálisan. Már kiskoromtól kezdve célozgattak és elvitt az anyukám pszichológushoz, de állítólag nem szólaltam meg. Én már nem emlékszem. Én nem tekintek magamra betegként, de nagyon nyugtalanít, hogy nem hagynak békén ezzel a környezetemben és szeretném tisztázni magam. Megpróbálom összeszedetten leírni, ami eddig történt velem. Élek a világban, de mégis idegennek érzem az egészet. Valószerűtlen az egész, bennem létezik egy világ és csak azt értem, csak ott vagyok jól. 5 éves koromban meghalt az apukám, ami természetesen nagyon megrázott. A mai napig nem dolgoztam fel, bár ezt nem láthatják rajtam, mert sosem sírok és sosem beszélek róla. Nagyjából az idő tájt, mikor az apukám meghalt, úgy kezdtem érezni, mintha egy másik énem keletkezett volna abba a világba, ami már korábban is létezett, amiben a saját szavak és logika megvolt - mai napig megvannak ezek és nem értik a logikámat, a saját szavaimnak is csak én tudom a jelentését. Sokkal jobban éreztem magam a saját világomban és a saját gondolataimmal, a másik énnel. Normális dolognak tartottam, a mai napig annak tartom, de mások szerint baj van. Csendes és visszahúzódó gyerek voltam, az óvodában mindig bántottak, talán pont azért, mert elkülönültem. Nem értettem, hogy miért bántanak mindig, persze akkor is a saját világomba bújtam el, amiről senki sem tudott. Volt egy legjobb barátnőm, akivel átjártunk egymáshoz. Egyszer mondtam neki, hogy a tárgyak élnek és hogy van egy másik énem, aki nem egyforma velem, de mégis hozzám tartozik és kérdeztem, hogy neki is van-e. Kinevetett és ezért többet senkinek nem beszéltem róla. Mindig szóba került, hogy valami baj lehet velem, de nem hittem és most sem érzem úgy. Ahogy iskolába kerültem, ott is bántottak, talán megint azért, mert elszigetelődtem mindenkitől. Nem volt és a mai napig sincs igényem arra, hogy barátaim legyenek. Barátkoztam, de csak felszínesen. Nem kötődöm senkihez, csak a tárgyaimhoz, de azokhoz nagyon! Sosem tudtam kapcsolatokat megtartani, egyetlen jó barátnőm van csak. Szóval az iskolában is bántottak sok évig és még jobban befordultam. A "másik én" persze velem volt mindig, de soha nem beszéltem róla senkinek, amiért az óvodás kori barátnőm kinevetett. Ő fiú és nem is úgy néz ki, ahogy én. Neki barna a szeme és a haja fekete, nekem viszont szőke a hajam és zöld a szemem. Mikor a tükörbe néztem, nagyon megzavart, amit láttam, mert én fiúnak éreztem magam és egy lány képe nézett vissza rám. Legszívesebben megöltem volna magam és a tükröt is összetörtem volna! Nagyjából 8 éves korom körül többször molesztált a nővérem élettársa. Ennek hatására még jobban undorodni kezdtem magamtól, legszívesebben kimenekültem volna saját magamból. Ekkor megint a "másik én"-be menekültem. Általános iskola vége felé romlani kezdett a szemem, mert koraszülött voltam egyébként és ez sem érintett jól, bár nem borultam ki. Olyan, mintha érzéketlenné váltam volna az évek alatt. Szinte semmi nem érint meg, meg szoktam kapni, hogy érzéketlen vagyok. Örülni sem tudok kitörően, csak nagyon ritkán. Mikor a mamám meghalt, az megrázott megint, viszont akkor sem sírtam. Soha nem sírok! Soha. Nem érzek késztetést rá. Idegesít az is, ha más sír. Ezután nemsokkal megint egy új én "keletkezett", egy lány, barna hajjal, barna szemmel. A valódi világ számomra nagyon zavaros és kényelmetlen, rendszerint a saját világomban időzöm, a másik énnel és a saját rendszeremmel, saját szavaimmal, logikámmal, itt minden rendben van. A semmiből szokott előjönni a "másik én" - különösen, ha nagyon stresszes vagyok - és akkor hirtelen úgy érzem, hogy ő én vagyok. Külön van nevük és a kinézetük is más, a hobbijuk is, az életkoruk is. Mindig attól függ, hogy mit szeretek, hogy éppen melyik "én" van jelen. Ebből a környezetem annyit lát, hogy hirtelen változik az ízlésem és hogy hirtelen kapok rá új dolgokra, majd megint visszatérek egy korábban szeretett dologhoz, időnként nem tudom, hogy milyen évet írunk, vagy hogy hány éves vagyok, stb. Időnként elváltozik a hangom. Amikor a lány "jön elő" olyankor lányos dolgokat szeretek, de amikor a fiú, akkor fiús és úgy is öltözöm, laza a beszédstílusom, régebben fociztam, gördeszkáztam, stb. és fiúsan viselkedtem. Ez váltakozik a mai napig. Hol a valódi énem jön elő, hol a másik lány és hol pedig a fiú. Néha iszonyatos fejgörcs jön rám, mintha "pörögne" az agyam. Volt már olyan, hogy szőnyegszövés közben kidobtam a kukába a semmit és anyukám csak nevetett, nem értette, hogy mi van. Olyan is előfordult, hogy elmentem wc-re és utána arra eszméltem, hogy nincs rajtam az ingem. Nem is emlékeztem, hogy miért és mikor kezdtem. Máskor az előszobában eszméltem fel, éjszaka, hogy bolyongok, megint máskor pedig anyukám szerint összepiszkoltam a fürdőszobát. Mintha agymosásom lett volna közben, vagy mintha meghaltam volna arra az időre. Mintha kikapcsoltam volna. Időnként eltűnnek a tárgyak a helyükről, én persze keresem és számon kérem anyukámon, aki azt mondja, hogy nem ő rakta el. A középiskolában is bántott az osztályfőnököm és egy osztálytársam. Úgy érzem, hogy akkor is romlott a helyzet, még inkább elvonultam a saját világomba, a másik énhez. Autoimmun beteg lettem tavaly, de nem érint meg. Sőt. Várom a halált. Nem hirtelen, hanem az évek során alakultak ki ezek a dolgok nálam. Mindig újabb "tünet" jött elő. Utálok emberek közt lenni, mindig ideges vagyok, izzadok, nem kapok levegőt. A hangulatom olyan, mintha hullámvasúton ülnék. Egyik pillanatban nyugodt vagyok, a következőben pedig felcsattanok és ok nélkül leszek mérges, tombolni kezdek, szétdobálom a dolgokat, stb. Általában hetekig rossz kedvem van, öngyilkosság jár a fejemben, fásult, szótlan és mogorva vagyok, aztán robban a bomba és tombolok. Később jön egy megmagyarázhatatlan éles váltás, amikor azt hiszem, hogy én mindent és mindenkit le tudok győzni, hirtelen pozitív leszek, pörgök ezerrel és nem lehet leállítani, nem veszem észre, hogy mennyit beszélek, akár 26 órát is ébren vagyok álmosság legkisebb érzése nélkül is, nincs önkontrollom, vakmerően belemegyek helyzetekbe, stb. Azután ez megint elmúlik, ahogyan jött. Ezzel együtt jár a külsőm változása is. A jobb időszakban figyelek magamra, a rosszban pedig elhanyagolom. Nem vagyok képes érzelmekre sem, az arckifejezésem mindig ugyanolyan, mindig ezt mondják és az agyamra megy, hogy mindig kritizálnak. Nem érint meg semmi, sokszor csak úgy teszek, de közben undorodom az érzelmes, csöpögős dolgoktól. Panaszkodtak már rám, hogy mosolygok, mikor nem indokolt és letört vagyok, mikor boldognak kéne lennem. Nem tudom ezt irányítani. Utálom, ha hozzám érnek, megölelnek, megpuszilnak. Állandóan úgy érzem, hogy figyelnek. Néha azt érzem, hogy anyukám, vagy egy vendég, aki jön hozzánk, meg akar ölni. Olyankor nem merek kilépni a szobámból. Úgy érzem, hogy egy műholddal követnek, látják a gondolataimat és mindent, amit csinálok. Idegesít, hogy figyelnek! Érzem, hogy figyelnek. Úgy érzem, egy műholddal követnek mindenhová, sokszor úgy érzem, hogy a tv-ből is hozzám szólnak, engem figyelnek. Hangok már nem csak a fejemből jönnek, hanem a tárgyakból is. Mindig bántani akar mindenki, állandóan ellenem voltak mindig is. Úgy érzem, irányítani akarnak. Látnak mindenhol és követnek, hiába húzom le a redőnyt, húzom el a sötétítő függönyt, régen az ágynemű tartóba is órákra elbújtam előlük. A hangok van, hogy a nevemet mondják, máskor pedig azt, hogy csináljak valamit az adott tárggyal, ami a kezemben van. Általában az szokott lenni, hogy bántsam magam, vagy másnak tegyek rosszat. Egyelőre még komolyabban senkit nem bántottam. Időnként 3x meg kell érintenem ugyanazt a dolgot, vagy törjem el, de akkor meg lelkiismeret furdalásom van, hogy fáj a tárgynak - mert úgy érzem, hogy élnek a tárgyak - és ezért meg szoktam magam büntetni. Időnként szavakat is meg kell ismételnem, de azt csak 2x. Szagokat, illatokat is érzek, amiket a környezetem állítólag nem érez. Nem értem. Néha mintha a bőröm alatt mászkálnának valami bogarak. A szavakkal ugyanez, ismétlődnek a fejemben és sokszor már az őrületbe kerget, hogy nem áll le! Utasításokat kapok, büntetés fejében. "Ha nem töröd el a ceruzát, jönnek a műholdasok". Ilyesmi. Bántani szoktam magam, megütöm magam, meghúzom a hajam, vagy valamivel megkarcolom magam. Nem, nem vagdosom, nem a vérzés a célom, hanem hogy büntessem a testet, amiben vagyok. Gyakran elakad a gondolkodásom, nem tudom befejezni a mondatomat, vagy nem értem meg, amit mások mondanak, sokadik magyarázásra sem. Utálom a testemet, főleg a lábaimat. Mások szerint normálisak, de én mindig is rondának láttam. Tudnék még mesélni, de már így is sok lesz. De muszáj volt ezeket leírni, hogy nagyjából képet kapjon rólam. Ezek fényében ön szerint is tényleg baj van velem? Nem viselem el tovább, hogy ezzel gyanúsítsanak, ok nélkül. Kíváncsi vagyok az ön véleményére. Válaszát előre is köszönöm! D.V.