A kérdés
Tisztelt Pszichológus! Párkapcsolati problémával kapcsolatosan szeretnék kérdezni. 45 éves nő vagyok. 23 éve élek házasságban, a férjem is 45 éves. Diák szerelem volt a miénk, nagyon fiatalon kerültünk össze (16 évesen). Két gyermekünk van. Boldog, kiegyensúlyozott volt az életünk, soha nem veszekedtünk, mintapárként éltünk egészen addig amíg ki nem derült, hogy a férjem beteg. Parkinson kór, fiatalon 38 éves korában derült ki. Innentől kezdve összedőlt az életünk. Mellette álltam mindenben, próbáltam lelket önteni belé, kedvében jártam. Őrajta egyfajta kapuzárási pánik lett úrrá. Új szerelem, hazugságok, cserbenhagyás, furcsa viselkedés, költekezés, kontroll teljes elvesztése. Erkölcsi normák teljes felrúgása stb. Amolyan nekem mindent lehet, kell, mert nincs sok időm, minden jár. Nem érdekelte kit bánt meg a viselkedésével. (Sokszor sírtak a gyerekei, pedig már nagyok, sokszor falaztam a hülyeségeihez, hogy ne bántódjanak meg a gyerekeink, hogy ne bántság Őt a férjemet a viselkedése miatt) Próbáltam megértő lenni, hagytam hogy kiélje magát hisz úgy gondoltam, hogy mos Őneki nagyon nehéz, nehéz feldolgozni a betegséget, és a rettegést attól, hogy mikor épül le fizikaileg. Próbáltam rávenni, hogy tegyen magáért valamit, ne hagyja el magát, nem az a megoldást hogy az élvezeteket hajszolja. Ez nagyon megviselt engem is, számomra megalázó helyzetekbe sodort, lelkileg sokat bántott, és sokszor nehéz helyzetekben cserben hagyott. Nem akart külön élni, velem akart élni de mellette más is kellett. Nem csak testileg csalt meg, hanem érzelmileg is Jelenleg két barátnője van párhuzamosan. Az egyik 1 éve a másik 2,5 éve van. jelen az életében. De valahogy mindent meg tudtam, ill próbáltam bocsátani, hisz mindenre magyarázat volt a betegsége. Kevés barátunk volt, de Őket is elhanyagolta, sőt hazudott nekik, alibiként használta Őket a nőügyeihez. Külön barátja nem volt. Mindíg azt mondta én vagyok a legjobb barátja is. Teljesen kifordult magából. Nem tudom mennyi köszönhető a kapuzárási pániknak, vagy a betegségének, vagy a betegségére szedett gyógyszerek mellékhatásának. (olvastam, hogy a parkinson betegség gyógyszerei okozhatnak pszichés zavarokat, függőségeket stb.) Nem hajlandó orvoshoz menni, a kezelőorvosa évente egyszer látja, de nem mond el neki semmit. A rendelőbe nem mehetek be, én nem beszélhetek az orvossal, mert mint mondja ezze " le kiskorusítom " Őt . Én már nem bírom tovább, kezdem feladni, eltűnt az egykor szeretett ember. Ő azt mondja nem akar mással élni csak velem, de kell neki a szabadság, az hogy tartós kapcsolatot tartson fenn más nőkkel. Én ezt már nem tudom tovább tolerálni, nem tudok így élni vele, de magára sem akarom hagyni. Nem jó látni a kamasz gyerekeimnek sem ezt az életformát, mindíg tudják mikor megy barátnőzni az apjuk. És mindig kérdik miért hagyom, miért tűröm. Tudom, megértem miért teszi, de már nem tudok így élni vele. Ha elhagyom az cserbenhagyás, ha vele maradok én megyek tönkre, és ez nem jó minta a gyerekeinknek sem. A baj az, hogy még ráadásul együtt is dolgozunk, közös a vállalkozásunk. Nem tudunk elkülönülni, ha én kilépek Ő már nem tudja egyedül vinni tovább, fizikailag kevés hozzá. Munkát nem kapna betegen. Nem bízik meg senkiben, nem akar ember felvenni. De azt sem akarja, hogy én vigyem teljesen tovább a munkát, és Ő nem csinál semmit, hisz akkor nem tud mit kezdeni a túl sok szabadidejével. Próbáltuk a különélést is, barátként, és munkatársként. Pár hónapig működött. Az volt a vége, hogy munka után is folyton nálam , nálunk volt. Szinte csak aludni járt haza a saját lakásába. Aztán beteg lett, inflúenza, én ápoltam és újra nálunk ragadt, újra együtt éltünk és észrevétlenül újra eljárt barátnőzni, először titokban, aztán nyíltan. Se veled, se nélküled. Neki jó lenne így, hogy velünk él de neki az a szabadság, ha szeretőket tarthat. Nincs igénye más szórakozásra, neki ez a szórakozás. Azt mondja fogjam fel úgy hogy haverozni megy, vagy bowlingozni. .Azt mondja a szerető az neki mint nekem a barátnőim, vagy a jóga, vagy az úszás. Hát azt hiszem nem ugyanaz. Megoldhatatlannak látszik ez a helyzet most. A lelkiismeretem nem engedi hogy magára hagyjam. Ráadásul én úgy érzem ez a helyzet csak ront az állapotán, és nem használ. Mit tud tanácsolni. Köszönettel: K.ÉvaA pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Tisztelt Éva! A leveléből az derült ki számomra, hogy önök többszörösen is nagyon nehéz élethelyzetben vannak. minden pár és család számára nagy váltás, amikor a gyerekek felnőtté válnak, különösen, ha ehhez társul egy súlyos betegség is. Az ön férje nyilvánvalóan nem képes szembenézni a helyzetével. Belecsúszott egy éretlen, felelőtlen viselkedésbe. Véleményem szerint az jelenthetne számára megújulás, ha szembe tudna nézni félelmeivel, és érett felnőtt férfi módjára küzdene meg velük. Egyetértek önnel, hogy a férje érzelmileg kihasználja. Semmilyen betegség nem lehet elég indok arra, amit önnel tesz. Azt javaslom ne asszisztáljon ehhez a viselkedéshez. Azzal adhatna számára lehetőséget a lelki gyógyulásra, ha hagyná, hogy megtapasztalja a tettei következményét, a magányt, és azt, hogy a testi örömök nem jelentenek megoldást a lelki problémákra. Szabjon neki egyértelmű feltételeket, ahhoz, hogy önnel élhessen, vagy ön ápolja. A jelenlegi helyzet mindkettőjüknek kárára van. Ön felörlődik érzelmileg, a férje pedig hiteltelenné válik önmaga, a környezete, a gyerekei előtt. Persze ahhoz, hogy ön megtegye ezt a lépést szüksége lesz érzelmi támogatásra, egy szakember segítségére! Tisztelettel: Bakondi Gábor klinikai szakpszichológus