A kérdés
Hazugság.Mit is jelent ez a szó?Abszolút értelemben rombolást Relatíve attól függ ki honnan nézi, milyen szemszögből, szituációtól, személytől és helyzettől függően.Az agresszivitás nem kifejezetten fizikális formában jelenik meg a környezetemben, inkább olyan mefisztói megsemmisítésként, amiből nem tudok felállni, nem tudom újra magam összerakni.Kín és szenvedés, félelem és bánat. Normális esetben mi teremtjük magunknak meg a világot, de nem mindegy, hogy kivel, és a családot, rokonságot nem maga választja az ember.Ami hibát elkövettem a múltban, akár akaratlanul is, mindig bekopogtat az ablakomon a jelenben. Talán egy katarzis kellene, hogy átlendüljek a holtponton. Mi a hatékony reális, racionális és logikus mechanizmusa a védelemnek, hogy az ÉN (Self) ne sérüljön, tovább? Hogyan lehet ezt a "védelmet" megfelelőlen, jól akceptálni észrevétlenül belecsempészve a hétköznapi rutinba? A válasz számomra nem egyszerű, de muszáj megbirkóznom vele, hogy tovább tudjak lépni.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Kérdező! Egyetértünk abban, hogy a hazugságnak több fajtája is lehet, több nézőpontból is meg lehet közelíteni. Ajánlom figyelmébe Popper Péter: Hazugság nélkül című könyvét, bizonyára talál benne továbbgondolkodásra késztető meglátásokat. S abban is egyetértünk, hogy a szavak nélküli neheztelés, a verbális agresszió, az érzelmi zsarolás nagyon megterhelő, megsemmisítő. Azt írja, nem magunk választjuk a családunkat. Ebből következtetek arra, talán szüleivel, testvéreivel vagy tágabb származási családjával lehet gondja, hisz az európai kultúrkörben házastársunkat választjuk. (Bár az is igaz, hogy párunk is hoz magával egy családot, ami szintén rejt magában konfliktusforrást, de levelében semmilyen utalás sincs párkapcsolatra.) Fogalmazása alapján úgy vélem, nem gyerek már. Felnőtt ÉN-je érzékel fenyegetést, szeretne megküzdeni a nehézségekkel, talán néha szeretné felvenni a kesztyűt, máskor meg épp kitérne a megsemmisítő kijelentések, magatartásformák elől. Ehhez azt ajánlom, higgye el, hogy joga van ellentmondani, kiállni az érdekeiért, nem kell folyamatosan mások, a szülei, a rokonai elvárásai szerint alakítani az életét. Amennyiben Ön képes felnőttként, és nem megsebzett gyermekként reagálni, akkor előbb utóbb a szembenálló felek kommunikációjában, viselkedésében is változás fog bekövetkezni. Elfogadva a bizonytalansági tényezőket vállalnunk kell a felelősséget sorsunk irányításáért, félresikló életünkért nem hibáztathatunk egyfolytában másokat. S ha már Popper Pétert említettem, engedje meg, hogy egyik mesterének, Füst Milánnak a gondolatát ideidézzem. Ez mind én voltam egykor című könyvében így szól egy apa a gyermekéhez: „Én vagyok oka az életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nekem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy … – És mégis én vagyok kénytelen korholni Téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé.” Nekem ez a néhány sor utalás arra, hogy senki sem tökéletes, az apának is megvannak a saját határai, mindenkit befolyásolnak a gének, a múlt, a neveltetés. De abban is hiszek, hogy tudatossággal, önismerettel megszakíthatóak az ördögi körök, van lehetőség a változásra, az újrakezdésre. Gyakran tapasztalom, hogy félreértések, kimondatlan igények állnak a sérült kapcsolatok hátterében, a nyílt beszélgetések elvezethetnek ezek tisztázásához, vagy ahhoz a felismeréshez, hogy jobb, ha kilépünk a már végletesen megromlott helyzetből. Ha úgy érzi, egyedül mégsem tud megbirkózni ezzel, túl sok már a kín, a szenvedés, kérjen további segítséget. A problémák átbeszélésével együtt könnyebben találhatnak rá, miként tudna átlendülni a holtponton. Kívánom, hogy találja meg a továbblépéshez vezető utat! Dr. Rostás Rita